6. fejezet: Előkészületek

/Renesmee szemszöge/

Miután faképnél hagytam Alice-t, -ami nem volt szép-, első utam Seth-hez vezetett. A határvonal egyik pontján találtam meg farkas alakban.
-Szia Seth! Hol van Jacob? –kérdeztem.
Erre a kérdésre Seth elvonult a sűrű bozót mögé és visszaváltozott. Sármos gyermekmosoly kíséretében bújt elő „gardróbjából”.
-Hát… hogy is mondjam Nessie… -kezdte kényelmetlenül és bűntudatosan. –Elment valahová. Senki sem tudja hová. Mindenkit kizárt a fejéből. Csak annyit mondott, hogy valahova messze menekül Forks-tól.
-Értem. Mondd meg neki, ha farkas lesz, hogy… -itt már a sírás a torkomat mardosta. –hogy szeretem és hogy mindent félreértett.
Ekkor nem bírtam tovább és a sírás legyűrt. Seth vigasztalóan ölelt magához.
-Ne sírj, Nessie! –dörzsölgette hátamat.
-Kösz, Seth, te olyan jó báty lennél. –mondtam.
-Ne aggódj! –törölt le egyet potyogó könnyeim közül. – Jake vissza fog jönni. –mondta gondosan kihangsúlyozva minden egyes szót. Olyan meggyőződéssel mondta ezt, hogy már-már elhittem.
-Sok a munka. Haza kell mennem. –bújtam ki ölelése alól.
-Rendben. Szia.
Még küldött felém egy mosolyt, majd elfutott. Akármennyire szerettem Seth-et, most nem tudtam mosolyogni rá. Lehajtott fejjel indultam haza.
Hazaérve rögtön a szobámba vettem az irányt. Az ágyon apa várt rám, a gardrób mellett pedig anya és Alice, akik rögtön rám támadtak.
-Tudod milyen kényelmetlen nem látni a jövőt? Mi történt? –követelte nagynéném. Anyu csak némán állt mellette. Apu elégedetten ült továbbra is az ágyon. Miközben elmeséltem, hogy, s mint történtek a dolgok, apa dagadt a boldogságtól. Nagyon ínyére volt, hogy Noah miatt most összevesztem Jake-kel. Ezt nem mutatta ki természetesen, de én tudtam. Kis idő elteltével Alice elment anyuval nagyapához, így én egyedül maradtam apuval.
-Na, Nessie, kész van a felvételi feladatlap, amit adtam? –kelt ki kényelmes testhelyzetéből. Ó, igen. A felvételi. Ez lesz nekem az első, mivel nagyra nőtt 8.-osnak adom ki magam. A forksi gimiben fogok felvételizni, és apa már november eleje óta tanítgat.
-Melyik? Az 1999-es? –kérdeztem vissza.
-Igen. Készen van?
-Persze. Megcsináltam, apu. –mondtam és elindultam csinos, zöldes színű íróasztalom felé. Kihalásztam a felső fiókból a feladatlapokat, az alsóból a számológépet és a táskámból, ami szintén halványzöld volt, a tolltartómat.
-Melyikkel kezdjük a javítást? –kérdeztem felmutatva a két kitöltött feladatsort.
-Mondjuk, legyen a matek. Aztán a magyar. –mosolygott rám apu.
A magyart letettem az asztalra, a matekot apa kezébe adtam és én az ölébe fészkeltem magam, ami az arckifejezéséből ítélve tetszett neki. Vagy lehet, hogy csak a hosszú, precíz válaszaimat nevette ki gondolatban. Hosszas szótlanság után apa átadta nekem a matekot és már nyúlt is a magyarért.
-Nem számolod ki? –kérdeztem.
-Már kiszámoltam fejben. –mondta apa.
-De azért mégis szeretném, ha kiszámolnád. Sokat segítene, ha látnám, hogyan kell. –kérleltem.
-Rendben. –simított végig orcáimon, amik ki voltak pirulva.
Rengeteg időt töltöttünk aznap a felvételivel. Többet is, mint kellene. Mire végeztünk, már délután 4 óra volt. Ekkor se szó, se beszéd, átöleltem aput és eltettem a jegyzeteket az íróasztal fiókjának legmélyére a többi közé. Sarkon fordultam és már indultam volna az ajtó felé, mikor apu utánam szólt.
-Hová mész, Ness? –kérdezte az ágyról.
-Alice-hez. Már biztos tudja, mit tervezek. –mondtam titokzatosan.
-Mit? –érdeklődött kissé megijedve.
-Ezt! –mondtam az ágyra ugorva. Arcára helyeztem krémszínű kezem és megmutattam neki tervem.
-Jaj, ne kezdd már te is! –fintorodott el és elszörnyedve képzelte maga elé a jelenetet, ahol én magam kérem meg nagynéném, hogy vigyen el vásárolni.
-Miért? Baj? –kérdeztem elbizonytalanodva.
-Nem, dehogy. –mentegetőzött. –De ugye megérted, hogy nem akarok még egy vásárlásmániást a Cullen házba. Elég elviselni Alice és Rosalie ruhakollekciójának bemutatóját. Te ugye nem leszel ilyen, kicsim?
-Nem apu. Hisz a te véred vagyok. –öleltem át.
-Renesmee! –szólt rám elkomolyodva.
-Bocsi! Korrigálom. Főleg a te tulajdonságaidat örököltem.
-Meg anyádét is. –tette hozzá. Szemeiben tisztán látszott az őszinte szeretet. –Például a szépséged.
-Oh, apu, ne nevettess! –pirultam el.
Nem válaszolt, csak puszit nyomott vérvörös arcomra.
-Nekem most már mennem kell. Alice már biztosan vár.
-Rendben, prücsök! Szép ruhákat vegyetek! –figyelmeztetett apu.
-Mindenképpen. –mondtam és sarkon fordultam. Alighogy a földszintre értem, nagynéném hátulról felkapott és kivitt a garázsba.
-Mivel menjünk? –kérdeztem.
Alice gondolkodott egy kicsit, majd újból megszólalt.
-Legyen mondjuk… -kezdte.
-Meg ne próbáld Nessie-t a motorra ültetni! –kiabálta Edward az emeletről.
-Ó, ne már! -dünnyögtem inkább csak magamnak. –Akkor menjünk a te kocsiddal, Alice! –javasoltam.
-Jupiii! -ujjongott Alice.
Kivételesen én értem előbb a Porsche anyósülésére. Alice csak 2 másodperccel utánam ért be.
-Taposs a gázba! –mondtam vagányan. Erre Alice nevetésben tört ki, de gázt adott.
Fél 6-ra értünk Seattle-be. Bejártunk 3 utcányi butikot, mire megtaláltunk a megfelelő blúzt a felvételire. Hétköznapi, nem kihívó, fehér blúz volt. Nagyon örültem neki. A cipőt ugyanabban a boltban megtaláltuk. Az kisebb sarkú, fekete, kerek orrú cipellő volt. A szoknyát Alice a fejébe vette, hogy tervezőnél készítteti. Ráhagytam.
Estére sok csomaggal tértünk haza. Vicces volt látni, ahogy mindenki nagy szemekkel szemléli a csomagjainkat. Anyu segített bepakolni a gardróbba, majd ágyba dugott. Alvás előtt még egy puszit nyomott a homlokomra, aztán kiment. Próbáltam küzdeni a fáradtság ellen, de az legyűrt és az álom magával ragadt. Már csak 1 hét volt a felvételiig.

Remélem tetszett. Komikat várom.