7. fejezet: Felvételi

/Renesmee szemszöge/

Az elmúlt hét meglepően gyorsan eltelt. Nem zavart be semmi a nyugodt életembe. A tanárok békén hagytak, nem feleltetett ezen a héten senki. Az iskolatársaim sem piszkálódtak. Még Noah sem. Lehet, hogy az önálló est, amit pár napja a nyakába akasztottam, észhez térítette. Egy szóval, nagyon nyugis volt ez a hét. De jön a feketeleves. A szombat, amikor a felvételit írom. Nagyon izgulok. Amióta Jake elment, azóta nem tudok 100%-ig figyelni apura otthon. Folyton azon kap, hogy el-elpityeredek. Anya ugyan próbál intézkedni, de hiába.
Tegnap este könnyedén elnyomott az álom, de reggel arra ébredtem, hogy folynak a könnyeim. Mikor felnéztem, megláttam valakit az ágy mellett. Megijedtem tőle, ezért arcomat a párnába temettem.
-Nessie, kicsim, nincs semmi baj. Csak én vagyok. –szólt lágyan anyu. Nevetve keltem ki az ágyból.
-Jó reggelt, nagylányom. Ma van életed egyik legnagyobb napja. –simogatta meg fejem búbját, miközben én még mindig nevettem.
Gyorsan összeszedtem magam. Rose készített egy gyönyörű hajat nekem, Alice pedig elhozta a ruhámat a szabótól. Miután elkészültem, lementem megmutatni magam apunak.
-Gyönyörű lettél, hercegnőm. –mondta apu. –Te már nem is az én lányom vagy.
-Köszönöm. –mondtam elvörösödve és szorosan átöleltem.
-Ezt sosem fogom megunni. Ebben a tekintetben anyádra hasonlítasz.
-De biztos te is elpirultál, mielőtt vámpír lettél. –állapítottam meg. Nekem nem esett nehezemre kimondani, amik vagyunk, nem úgy, mint anyunak.
-Mindegy. Ne ezen gondolkozz! –terelte el a szót apu.
-Oké. Megyek. Minél előbb ott vagyok, annál előbb végzek.
-Ez nem igaz. –nevetett fel.
És is vele nevettem. Apu magához ölelt és egy pillanatra felsóhajtott.
-Most már menj, mielőtt elkésnél. –mondta mosolyogva. –Ügyes legyél. –mosolygott rám.
-Rendben. Szia apu! –mosolyogtam, és puszit nyomtam az arcára.
Rosalie már a BMW-ben várt. Lehajtott tetővel állt a garázsban. Beszálltam és Rose gázt adott. 10 perc múlva már a forksi gimnázium parkolójában álltunk a bejárat előtt.
-Rose! –szóltam aggódva nagynénémhez. –Ugye itt lesztek velem? –kérdeztem félve.
-Igen, Nessie. Mindig itt lesz valaki. Ne aggódj! Szorítunk neked.
Volt még valami, ami nyomasztott, de még nem tudott róla senki. Úgy éreztem itt az ideje kiadnom magamból, ezért gyengéden megérintettem Rosalie arcát. Egy ideig meghökkenve figyelte, amit mutatok neki. Néha elfintorodott egy-egy résznél, de illemtudóan végignézte.
-Visszahozzunk neked. Csak ne töprengj ezen. –vigasztalt ő is, mint a család többi tagja. Szomorúan kászálódtam ki az autóból. Még egyszer rám nézett. Addigra már magamra erőltettem egy mosolyt. Nagynéném elégedetten hagyta el a parkolót.
Elindultam a nagykapu felé és beérve az épületbe egy sürgő-forgó folyosón találtam magam. Mindenki idegeskedve mászkált ide-oda vagy csak ült és tanult. Én is követtem utóbbiak példáját. Lehuppantam a legközelebbi padra és elővettem a könyvemet. Egy jó ideig tanultam, majd arra lettem figyelmes, hogy mindenki bemegy a terembe. Követtem őket. Beültem mindenkitől messze a sarokba és átadtam magam a magánynak és a depressziónak. Lehajtott fejjel ültem még percekig a padban. Elsőnek a matekot készítettük el. Amikor elkezdhettük írni, én teljesen bepánikoltam. Úgy éreztem, hogy a több hónap gyakorlás szart se ért. Egy-egy feladatba azért elkezdtem írogatni valami hülyeséget, de nem volt sok értelme annak az összevisszaságnak. Az utolsó 10 percben jöttem rá, hogy nincs már sok időm. Mikor kicsengettek, kirohantam és egy padon zokogtam. 2-3 perc múlva elfogytak a könnyeim és próbáltam legalább az anyanyelvet nem elszúrni, ezért belebújtam a könyvbe. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki megszólít.
-Elnézést! –köszönt illedelmesen az úriember, akinek a hangja nagyon ismerős volt. Kicsit túlságosan is. –Meg tudnád mondani, hol találom Renesmee Cullent? –kérdezte bársonyos hangon. Erre már én is felnéztem és rögtön kiderült, miért volt olyan ismerős. Könny szökött a szemembe, de még így is jól láttam az alakot, akinek egy villanásnyi szünet után a nyakába ugrottam.
-Jake! Úgy örülök, hogy itt vagy! –kiáltottam sírva és arcom a vállába temettem.
-Nyugi, Nessie! Ne sírj! Itt vagyok, és nem megyek el. Soha.
Én még mindig nem eresztettem magamtól Jacobot. Féltem, hogy megint elmegy, bár a szívem nem ezt súgta.
-Nessie. Nem azért jöttem be most, hogy drámát tartsunk az embereknek. –viccelődött.
-Rendben. –nevettem és lábaimat Jake óriási dereka köré vontam. Olyan boldog voltam, hogy kedvem lett volna lelépni. De a kötelesség, az kötelesség.
-Nagyon örülök, hogy itt vagy, de… -néztem rá bűntudattól égve. -… be kelleni mennem a terembe.
Szerelmem kissé elszontyolodott, de emelt fővel kísért a helyemig. Úriember módjára kezet csókolt nekem, majd kiment.
Pár percig némán csücsültem a sarokban és gondolkodtam az édes életemen. Hogy van egy szerető családom, akik bármire képesek értem. És hogy van egy gyönyörű vérfarkas szerelmem, aki még a „félrelépésem” is megbocsátotta. Mióta az eszemet tudom, azóta imádom.
Arra eszméltem rá, hogy előttem a feladatlap és rögtön kezdjük. Készenlétbe helyeztem a tollam és vártam. Az óra egészet ütött és belekezdtem az írásba. Úgy éreztem, mindenre azonnal tudok válaszolni. Csak írtam-írtam a válaszokat és mikor befejeztem, megláttam az időt. Még fél óra sem telt el. Megaszuper. –gondoltam magamban. –Itt kell ülnöm még negyed óráig Jake nélkül. De támadt egy ötletem. Felemeltem apró kezemet, mire a felügyelő tanár odajött és megkérdezte:
-Valami baj van?
-Nem, tanár úr. –válaszoltam. –Csak készen vagyok. Elmehetnék előbb?
-Átnézted?
-Igen. Háromszor is.
-Rendben. Akkor remélem jól sikerült. Mehetsz. –mosolyodott el.
-Köszönöm. Viszlát!
-Viszlát!
Vígan ugrándoztam ki az osztályteremből. Néztem a folyosón erre-arra, de nem láttam senkit. Körbejártam az emeletet, de Jake nem volt sehol. Egy várakozó szülő adta át az üzenetét, melyet egy cetlire írt.
"Menj haza! Meglepi vár otthon. ;) Ölel: Jake"
Úgy éreztem, hallgatnom kell az üzenetre. Megköszöntem a segítséget és már rohantam is a parkoló felé. Vajon mi vár rám otthon?